A nő ingatta a fejét, mikor az előtte tornyosuló aktakupacra meredt, melynek majd a felét kézzel kellett javítgatnia. Még alig négy hónapja, hogy itt van vezetőként, de már minden a nyakába szakadt. Keze remegett, s nem is mert felnézni, mikor csak a sziluettjét látta meg a férfinek, ahogy az feltűnik az ajtóba és aggódó pillantásokkal nézegeti Őt.
Aztán mégis. Felnézett és égtelen haragjában, mely inkább a férfi ellen irányult, felkapta a papírtömeget és a jobb oldali falhoz csapta az egészet. A papírok beterítettek mindent. A helyettes tátott szájjal meredt maga elé. Jobb, ha most megy. Szeme sarkából Ő is látta a férfit megjelenni az ajtóban. Gondolta, hogy valami nincs rendben. Most már napok óta ilyen feszült a hangulat.
- Jól vagy? – kérdezte a férfi… - kicsit mintha… mutatott a papírokra, s mosolygott, mert már a nő is mosolygott.
- Igen. Cigi… - mondta határozottan és nem tudta leplezni, már örül, hogy itt ez a senki.
Mikor mér csak ketten maradtak, a nő határozott tekintete átszúrta a férfi agyát, hogy kifürkéssze annak gondolatait. Kérdő tekintetet kapott erre, s felkérést:
- Mond… - szólt a bársonyos hang bíztatón.
- Azt mondtad elválsz, s akkor most mi a helyzet? – szemrehányás erőtlenre sikerült, inkább izgalom volt a hangban.
- Bíróságra kell várni. A kereset benn van. – jött a válasz.
Mikor beértek, s ketten maradtak az irodában, a nő gyengéden hozzá simult, ahogy közelebb lépett hozzá a férfi...
- Mennyi idő még? – kérdezte halkan.
- Talán hat, nyolc hónap. Miért?
- Tudod, az én helyzetem nem egyszerű és nem tudok most egy ilyen kapcsolatot felvállalni. Majd ha rendeződik minden, akkor…
A férfi mosolyogva simogatta meg a nála alacsonyabb nő fejét…
Nem mondhatta ki, hogy nincs mit felvállalni. Nincs kapcsolat. Talán hat-nyolc hónap és befejezi itt a munkáját, s a fővárosba hívták…